Az írással való kapcsolatom még általános iskolára nyúlik vissza, ahol a Lapszolga című iskolaújságnak voltam társ szerkesztője. Ekkoriban még ódzkodtam bármiféle szöveg papírra vetésétől, még az év végi elköszönő sorokat is mással írattam meg, mert én kizárólag az újság technikai megvalósításával akartam foglalkozni. Akkor még a betűk egymás mögé rakása nagyon felelősségteljes és nehéz feladatnak tűnt…

Gimnáziumban az én osztályom szerkesztette az iskolaújságot, így megint a közelébe kerültem ennek a műfajnak, és számítástechnikai érdeklődésemből kifolyólag – tiltakozásaim ellenére – nekem jutott a számítógépekről szóló rovat. Így tehát a Nyúz című újságban tűntek fel írásaim. Meglepődtem, mert elismerést arattam velük, annak ellenére, hogy számítástechnikáról nem sok szó esett bennük, mert műfajukat tekintve a publicisztikára hasonlítottak. Emiatt később már Patkóstoló néven önálló rovatot kaptam. Egy-egy aktuális témát dolgoztam fel, próbálván vicces szemszögből felfogni a világban történő eseményeket.

A humor mellett akkor köteleztem el magamat, amikor az egyik rajzórára részegen jött be a tanár. Ebből a jelenetből született az első tanárparódiám, ami jegyzőkönyvként dolgozza fel az órai eseményt. (Lásd: Jelentés a rajz tanórán történt rendkívül eseményekről) Ezt az évek során további írások követték, amik kézről-kézre jártak, majd egyre többször tűnt fel, hogy számomra ismeretlen emberek is ezeket az írásokat olvassák, a féltve őrzött példányokból egyre több fénymásolat készült. Természetesen a lebukás nem maradhatott el, az egyik paródia a tanárit is bejárta. Szerencsére, az illető tanár értette a viccet, így nem lett negatív következménye a dolognak, sőt, gratulált a jól eltalált jellemrajzhoz. (Lásd: Víg vár)

Az utolsó évben a gimnázium drámapályázatot hirdetett a március 15-ei ünnepségre. Én is pályáztam, és meg is nyertem a versenyt a Petőfi utolsó csatája című színdarabommal. Ebben próbáltam elszakadni a hagyományos ünnepélyek hangulatától, ami miatt elég nagy viták indultak az igazgatói körökben. A színdarabban Petőfi a mai magyar valóságba csöppen, és megpróbál a forradalomra emlékező műsort rendelni az országot uraló kereskedelmi televízióktól. A munka során a darab szerkezete önkéntelenül is Madách: Az ember tragédiája című művéhez kezdett hasonlítani. Végül rájöttem, hogy ez nem is baj, így még jobban „rájátszottam” erre a hasonlóságra, amit később többen is pozitívan értékeltek, hiszen a Madách Imre Gimnáziumba jártunk.

A tanári kart megosztotta a darab, pontosabban annak szokatlansága. Sokan féltek, hogy mi lesz a reakció az alapötletre, emiatt a színdarab előtt néhány szóban el kellett mondanom, mit kell tudni róla. Az iskola csak így merte felvállalni az írást, az én félelmeimről nem is beszélve.

A gimnázium színjátszóköre adta elő a darabot az erre az alkalomra kibérelt Madách Színházban. Az előadás számomra elképzelhetetlenül nagy sikerrel zárult, szerencsére, minden kétely feleslegesnek bizonyult. Még évekkel később is, amikor egykori iskolámban jártam látogatóban, sokan emlegették azt a bizonyos március 15-ei színdarabot.

Telt-múlt az idő az írás életemben háttérbe szorult, majd 2003-ban egy Deák Ferencről szóló pályázatra neveztem be. Erre készült a Johann Nachfolgen balszerencséje című meghatározhatatlan műfajú írás. A sima „pályázat hangulatot” túl unalmasnak találtam, így néhány krimi elemet belekeverve egy furcsa elegy lett a végeredmény. Ebben az esetben ezt a zsűri nem értékelte, így nem értem el vele semmilyen eredményt. Alapvetően hitelesre próbáltam megírni, könyvek alapján, és történelem tanárom segítségével.

2006-ban a Magyar Rádió meghirdette a V. Humorfesztivált. Én is beneveztem, és megint meglepetés ért: bejutottam az első körbe, ahol a beküldött nagyjából ezer mű közül az enyémet is kiválasztották. Ez azt jelentette, hogy felvételre került A két barát című írásom,  amelyet Éles István és Varga Ferenc József, valamint Haumann Petra adtak elő. Az írás nagy sikert aratott, így továbbjutottam a következő fordulóba, a középdöntőbe.

Itt a Tudásalapú társadalom című jelenetem ment le adásban, Mikó István és Szombathy Gyula előadásában. A zsűri itt is továbbjuttatott, így bekerültem a döntőbe, ahol 7 szerző mérkőzött meg a különböző díjakért. Az utolsó fordulóban a Parlamentbe Juttató Iroda című jelenetemmel indultam, azonban ez gyengére sikerült, így végül nem állhattam a dobogóra.

A Humorfesztivál alatt éreztem meg igazán azt, hogy mennyire nehéz ez a műfaj. Minden egyes felvételre több írást is alkotni nagyon embert próbáló feladat, minden tiszteletem azoké, akik ezt képesek megcsinálni.

A Humorfesztivál után ismét következett egy eseménymentesebb szakasz az életemben, majd 2008 januárjában kapcsolatba kerültem a csakjohirek.hu nevű online újsággal. Ez az oldal nem kevesebbet tűzött ki célul maga elé, minthogy csak jó híreket közöl, azaz megpróbálja a magyar médiát kicsit pozitívabbá tenni.

A főnök egyből „beszervezett”, megállapodtunk, hogy majd írogatok az oldalnak. Néhány cikk után felajánlották, hogy dolgozzak nekik rendszeresen, ne csak lelkesedésből, hanem fizetésért. Az oldal ekkor talált rá egy befektetőre, így elkezdődhetett egy komoly szerkesztői csapat kiépítése, amiben én is részt vettem. Nagyjából egy fél évig rendszeresen írtam cikkeket, „megtapasztaltam a nyilvánosságot”, az olvasók azonnal reagáltak, általában pozitívan, persze akadtak olyanok is, akik a fejemet vették volna.

Egy idő után főszerkesztő-helyettessé neveztek ki, esténként ültem a gép előtt, és a kollégák megírt anyagait ellenőriztem, készítettem elő a publikálásra.

Aztán a gazdasági válság az oldalt is elérte, a szerkesztői gárda szétszéledt, én pedig a főiskolai utolsó félévemre kezdtem koncentrálni, a tanulás és a szakdolgozat írás minden energiámat lekötötte.

2008 novemberében a Magyar Televízió megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem a szilveszteri műsorhoz jelenetet írni? Örültem a felkérésnek, és írtam néhány reklámparódiát, illetve felújítottam egy régebbi híradó paródiámat. Végül a szerkesztő tetszését ez utóbbi írás nyerte el (rosszul hangzik, de ez volt a legköltséghatékonyabb a forgatás szempontjából), így 2008 szilveszterén az M1-en látható volt egy jelenetem, amit D. Tóth Kriszta és Siklós András adott elő. Ez az a műsorrészlet: