Kezdek megöregedni, ezt abból is érzem, hogy egyre több ismerős arcot látok a tévében, akik nemrég még velem voltak gyerekek. Baráti összejöveteleken gyakran meglepődöm, amikor közös ismerősökre terelődik a szó, hogy sokan már túl vannak életük nagy eseményein: celebek lettek, megházasodtak, szültek vagy megjárták a börtönt. És vannak, akik mindennél szebb szakmát választottak maguknak: politikusok lettek.

Rossz érzés az, hogy nem bírok szurkolni nekik. Kampányolhatnék mellettük, de nem teszem.

Mert itt belül valami eszeveszettül tiltakozik. Pedig egy olyan pártért dolgoznak, amire én is szavazni fogok.

Régóta a mi generációnktól várják az igazi politikai rendszerváltást. Hogy végre olyan emberek jönnek, akik tiszta lappal kezdhetik a pályafutásukat. Nekünk már nincs közünk a szocializmushoz. Mi soha nem tiszteltük istenként Lenint, legfeljebb Zdenek Miler talált utat a szívünkhöz a Kisvakond című rajzfilmjén keresztül. Eszmeileg tiszták vagyunk, de elég-e ez?

Riadtan figyelem az eseményeket. Félek, hogy nem fogunk tudni megfelelni az elvárásnak. Mert itt van az új generáció, de a nép döbbenten eszmél fel: nem őket vártuk!

Mert eddig úgy tűnik, tíz év múlva is ugyanilyen emberek lesznek a politikában, mint most. Az lesz a különbség, hogy szavazáskor nem a médiában elhangzott információk alapján fogok valaki ellen szavazni, hanem a személyes emlékeim alapján. És próbálom majd beszélgetésekben elkerülni a témát, hogy én személyesen is ismerem őket.

Szóval, srácok, ne haragudjatok, de hadd ne kívánjak sok szerencsét…