Sajnos, nem egy örömteli évforduló ez. De már történelem. És ennek mi is részesei voltunk.
Emlékszem, délután, ahogy hazaértem az iskolából, szokásomhoz híven bekapcsoltam a Juventust, ahol éppen a műsorvezető (talán Kovács „Nagyember” László) megdöbbent hangon kommentálta az eseményeket: „Kedves hallgatóink, egészen elképesztő képeket látunk a CNN-en, lángban állnak az ikertornyok.” Addig csak annyit tudtunk, hogy Amerikában valami tornyok összedőltek, nem is értettük, miért olyan fontos ez, előfordult már máshol is ilyesmi...
Aztán a rendkívüli kiadású híradók ontani kezdték magukból a tragédia részleteit, újra és újra levetítve a felhőkarcolók ledőlését. Akkor tudatosult bennünk, hogy micsoda szörnyűség történt. Nagymamám rettegve nézte a képsorokat, és közben folyton azt ismételgette: „Istenem, csak ne legyen háború”. Megnyugtattuk, hogy nem lesz, akkor még nem gondoltuk, hogy később, bár csak átvitt értelemben, de végül mégis az ő félelmei válnak majd valóra...
Ilyen események után mindig egykori tanárom mondata visszhangzik a fejemben: „Gyerekek, ebben az a legszörnyűbb, hogy ezt is emberek csinálták.”