Avagy: néhány dolog, ami nélkül nem teljes az élet

Elnézést kell, hogy kérjek, mert a múltkor elmaradt a rovat bevezetője, amit most pótolni fogok. A Nyúz újraalakulásakor kedves főszerkesztőnk elővezette azon ötletét, hogy mi lenne, ha a rovatom címe ezentúl "Patkóstoló" lenne, mintegy utalva arra, hogy "kóstolgatom a témákat", és esetleg aktuális témákról vagy egyéb dolgokról szólna. Erre nagyon meglepődtem, hogy mégis csak működik a telepátia, mivel én is valami ilyesmin elmélkedtem. Sajnos, el kellett keserítsük, hogy a rovat címében rejlő szellemes szójátékot már kitalálták előtte, méghozzá Koós János volt kedves valami hasonlót alkotni annak idején. Sebaj, nekem azért tetszik. Hát, nagyjából ennyi a kalandos története ennek a rovatnak, meglátjuk, mi lesz belőle... Jöjjön tehát a lényeg!

Mindennapi életünkhöz tartozik, szinte nélkülözhetetlen, azonban mi mindig elégedetlenek vagyunk vele. Igen, ez bizony a tömegközlekedés. Van elég okunk a bosszankodásra, viszont, ha jobban körülnézünk, mindig akadnak olyan dolgok, amin jól szórakozhatunk. A tömegközlekedés csupa móka-kacagás, még ha sokszor nem is így gondoljuk. Minden az éppen aktuális lelkiállapotunktól függ.
Például ez a tétel egészen kevéssé tud érvényesülni még számomra is, ha éppen nem jár a HÉV, a pótló busz pedig csak azért nem megy ki külföldre a csőtörés okozta elterelés miatt, mert nem minden utasnak van kéznél az útlevele. (Ezért lesz jó az unióban, mert akkor akár Bécsen keresztül is lehet terelőútvonalakat kijelölni.) De ez jó estben viszonylag ritkán van, és az év többi napján a megszokott rendszer szerint működnek a dolgok.
A villamos vezető minden reggel porig alázza az összes szextelefont, olyan szenvedélyesen nyögi a mikrofonba, hogy "Üllői út". A megállóba beérve pedig int az egyik kollégájának, mire a megálló egyemberként mosolyogva visszainteget neki. "Legalább ez a kis öröme legyen meg szegénynek, biztos nem engedték kiskorában, hogy integessen a néniknek és bácsiknak a járművek ablakából" gondolják az emberek meghatódva, majd jókedvűen kezdik a napot, napközben többször visszagondolva arra a huncut vezetőre. Hazafele még azt is megbocsájtják egy másiknak, hogy minden megállóból elindulva be akarja magának bizonyítani, hogy a Ganz villamos is 10 másodperc alatt gyorsul százra, lassításhoz pedig hátramenetbe kapcsol, ezzel is növelve a fékhatást. De ez mind senkit nem érdekel, az utasok boldogan repkednek, még talán élvezik is, hiszen reggel jót cselekedtek egyik embertársukkal.
Szóval, érdekes dolgok történnek, csak oda kell figyelni.
Ha jobban szétnézünk, láthatunk ismerős utastársakat, pl. a múltkor is egy igen meglepő dolog történt, az egyik utastárs letépte füléről az odanőtt mobiltelefonját és eltette. Többen ájuldoztak a meglepetéstől, mi tagadás, nekem is jobban meg kellet kapaszkodnom. Nagyjából fél éve látjuk ezt az embert minden reggel, de a füléhez telefon nélkül még nem volt szerencsénk. Többek szerint, valószínűleg egy külön szolgáltató települt rá, aki csak az ő számlájából él.
A HÉV után jön a villamos, ahol nagy tétekben lehet fogadni a játékos kedvű utastársakkal, hogy a Blaha Lujza téren a szorgos "gyapot" szállító kissebségi polgártársak vajon ma melyik ajtót barikádozzák el véglegesen, netalántán az egész utazóközönséget elvágják-e a külvilágtól. Leszálláskor lehet találgatni, hogy a körút ezen szakasza még mindig egyirányú-e, az úttestre való lelépéskor a bátrabbak csak jobbra néznek, és eddig még mindig bejött nekik...
Az élet folyik tovább a maga medrében, majd hazafele ismét kezdődik előröl az igen szórakoztató utazás. Ha például a villamossal a Móricz Zsigmond körtér felé akarunk menni, akkor elmélkedhetünk egy évszázados rejtélyen, mely a "Hova tűnnek a visszafelé jövő villamosok?" címet kapta. Rengeteg feltételezés napvilágot látott már, azonban az igazság valószínűleg már örökre homályban marad. Ugyanis, a Nyugati pályaudvar fele egymást érik a teljesen üres villamosok, amelyeken vezető is csak azért utazik, mert maguktól még nem tudják az utat (lassan tanulnak a villamosaink). Nem tudnak egymástól beállni a megállóba, szóval, még nézni is rossz. Visszafele viszont nem közlekednek. Soha! Ismerőseim szerint se reggel, tapasztalataim szerint, se délután. A járdaszigeteken a természetes szelekció elvén az erősebb utasok maradnak fent, a többiek pedig az autók alatt végzik. Mikor végre megérkezik, megkezdődik a közelharc. Mindenki fel akar jutni, de itt is csak a legjobbak juthatnak fel arra a néhány helyre, ami az előző megállók után megmaradt. A türelmesebb emberek logikusan gondolkozván azt hiszik, hogy most aztán feltorlódtak egymás mögött a villamosok, és a következőn már nem lesz senki. Legyintenek, és vesztükre, hagyják elmenni. Ekkor persze, ismét nagyot kell, hogy csalódjanak. Ugyanis, a következő ugyancsak tizenöt perc múlva vánszorog be, de azért a lámpa periódusát illedelmesen megvárja, nehogy véletlenül utolérje a kilométerekre járó előzőt, ha véletlenül a hangsebesség háromszorosával indulna utána.
Végezetül álljon itt egy igen elgondolkodtató történet, melynek ugyancsak egyik utazásom során voltam tanúja. Valamennyire kapcsolódik is a témához, de lényegét tekintve inkább azt mondanám, hogy tipikus példája annak, mennyire nem figyelünk oda, mit is beszélünk. A történet az "Önkritika (megtörtént eset)" címet viseli.
Hétköznap délután, csúcsforgalom, tömeg, rohanás. Egy kevéssé szimpatikus fiatal anyuka ráncigálja négy-öt éves forma gyermekét a HÉV megálló felé. A HÉV éppen jön, a nő futni akar, a gyerek kevésbé. Az anyja ráncigálja, húzza maga után, a gyerek viszont toporzékol, végül sírni kezd. Az anyuka hirtelen – amolyan jó szülő módjára – ráordít:
–Gyere már a k*rva anyádat!
A történethez annyit fűznék hozzá, hogy pont az eset előtt néhány nappal jutott eszembe valami hasonló szituáció, azonban elszörnyedtem magamon, és ismét rájöttem, hogy milyen elvetemült vagyok, ilyen úgyse történne meg. Azonban a sors megcáfolt. Még egy újabb ötlet, amit lenyúltak... Na, akkor mostanra ennyi fért bele ebbe a remek rovatba, úgyhogy el is búcsúznék, találkozunk a következő számban, (ha minden igaz, manapság már semmi sem biztos) addig is mindenkinek élményekben gazdag tömegközlekedést, és minden hasonló jót. Ha fenyegetőzni akarnék, akkor azt mondanám, hogy még látjuk egymást...