Kiss Ernő örök. Bekerült a halhatatlanok sorába. Olyan nagy nevekkel fogják együtt emlegetni, mint Szalacsi Sándor, Matisz papa, Fogarassy Árpád vagy a Baromarcú. Hosszú utat járt be, de kemény és kitartó munkával el tudta azt érni, amire a legtöbben csak áhítoznak: nem felejtjük el többet a nevét.
Ahogy az lenni szokott, karrierje nem indult zökkenőmentesen. Azt is mondhatnánk, sokáig meg nem értett zseni volt. Nehéz az igazán kiemelkedő emberek élete. Nem kapott igazán nagy figyelmet, pedig az ötlet zseniálisra sikerült. A Központi Bűnüldözési Igazgatóság vezéreként levizelni a Rendőrpalotát, úgy, hogy egy biztonsági kamera ezt megörökíthesse, több, mint zseniális kreativitás.
Kiss az eset után bizakodva figyelte a médiát, hogy mekkora sajtóvisszhangja lesz az ügynek. Lássuk be, joggal érzett egy kis büszkeséget, amikor először említették meg a nevét. Azonban a bíztató kezdet után hatalmasat kellett csalódnia: a média egyszerűen továbblépett, nem harapott rá igazán az ügyre.
A rendőrkapitány álmai hirtelen szertefoszlottak, nem beszélt többet róla senki. Õ azonban nem adta fel. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, véghez visz valami nagy dolgot, amire mindenki felkapja majd a fejét, nem adja fel régi vágyát ilyen könnyen.
Kemény, kitartó munkával készült a mindent elsöprő visszatérésre, hogy örökre beírja magát a magyar történelembe. Nem csüggedt, hanem aprólékosan kidolgozta a tervet. Tudta, hogy valami nagyot kell alkotnia.
Egyik éjjel hazafele autózva megszállta az ihlet. Érezte, hogy most vagy soha. Behunyta a szemét, és elrántotta a kormányt. A becsapódás után körülnézett. Három összetört autó, de semmi több. Ez maximum egy mínuszos hír...
Az sem hangolta jobb kedvre, hogy legalább békésen parkoló autókat sikerült összetörnie, ami adhat némi pikantériát az ügynek. De neki több kellett. Felmérte a lehetőségeket, gyorsan kiugrott az autóból, kulcsra zárta és hazament.
Másnap izgatottan ébredt, vajon a reggeli hírekben bemondják-e a furcsa esetet. De senki nem foglalkozott vele. Most már megfogható dühöt érzett. Dúlva-fúlva elrohant a rendőrségre, és bejelentette az autója eltűnését, hátha ezek az impotens barmok végre észreveszik, hogy egy nem mindennapi tehetséggel állnak szemben.
A terv végre kezdett alakulni. A média ébredezett, elkezdte kapizsgálni, hogy itt valami meglepő dolog történt, Kiss Ernő neve egyre többször került szóba. Hősünk a jól végzett munka örömével dőlhetett volna hátra, de ő még mindig nem volt elégedett. Zseni lévén tudta, hogy most jött el az idő igazi kreativitásának megcsillantására.
Alig bírta kivárni, amíg a riporterek megkeresik a kérdéssel: ő szerinte mi történhetett az autójával?
Ekkor eljött a pillanat, amire már olyan régen várt: mindenki csak rá figyelt. És ő a tőle elvárható igazi műgonddal kidolgozott történettel örvendeztette meg a szenzációra éhes sajtót. Felvillantotta zsenialitásának eddigi legnagyobb gyöngyszemét: nyilvánvaló, hogy a maffia bérelte fel egyik alteregóját, hogy összetörje az autót és utána angolosan távozzon a helyszínről, gondosan bezárva a járművet.
Kiss Ernő felért a csúcsra. A vizelős történetnél még hálátlannak tűnő média most kárpótolta a rendőrkapitányt. Minden jóra fordult, kiderült, hogy annak idején az imázskampány is sikeres volt, hiszen ma nem jelenhet meg olyan cikk, amiben Kiss Ernő ne kapná meg a kitüntető „pisilős tábornok” címet, a sajtó lépten-nyomon feldolgozza hősünk életét, megemlítve eddigi referenciáit, emlékeztetve mindenkit, hogy a rendőrkapitány milyen nagy utat járt be, amíg elérte karrierje csúcsát.
Kiss Ernő tehát elnyerte méltó jutalmát, sikerült meglovagolnia a média hullámait, országszerte ismertté válnia. Ezentúl, ha kimondják a nevét, az emberek a homlokukra csapnak: ja, a pisilős, aki összetörte az autóját!
A rendőrkapitány mindenkinek bebizonyította, hogy a kitartó munka meghozza gyümölcsét, a média kapuja mindenki előtt nyitva áll, nekünk csak azt kell eldöntenünk, hogy be akarunk-e lépni rajta.
Ez a történet nem csak az ő siker sztorija. Hanem mindannyiunké. Az országé, hogy ilyen figyelemre méltó emberek töltik be a legmagasabb pozíciókat. A miénk, mert hagyjuk őket fontos pozíciókat betölteni. Legyünk hát büszkék rájuk, hiszen megérdemeljük őket.