A magyarországi mínuszokból néhány óra utazással átlépni az egyiptomi télbe, az már maga volt a csoda. A helyiek fázósan dörzsölték a tenyerüket, mi meg rövidujjúra vetkőzve indultunk neki a Hurghadában tomboló plusz 20 fokos télnek. Sok helyen jártunk, sok mindent megnéztünk, végig hajóztunk a Níluson, sok száz kilométert buszoztunk, de legjobban a helyiek életfelfogása maradt meg bennem.

Meglepődve tapasztaltam, hogy az arabok mennyire kedvesek, és nem csak a turistákkal, hanem egymással is. Nem csak a pénz miatt, mert sokszor fordult elő olyan eset, hogy az illető nem remélhetett egy fillért sem, és mégis barátságos maradt. (Persze tapasztaltam már épp az ellenkezőjét is ennek, például Horvátországban, ahol a helyi magyarok ajánlottak egy jó éttermet, és megnyugtattak, hogyha a személyzetnek éppen jó kedve van, akkor rendelésnél nem fognak megverni.)

Ej, ráérünk arra még...

Egyiptomban valahogy mindenki mindig ráér, nem stresszelnek, nem rohannak, ennek ellenére, ha nem is hajszálpontosan, de végül minden megvan időre. Simán szóba elegyednek bárkivel, mosolyognak, lazán veszik az életet, nem nyomasztja őket a megfelelési kényszer.

A szegénység felfoghatatlanul nagy, megszokott látvány, hogy a rongyos gyerekek az útmenti viskók előtt a porban játszanak, de mégsincs bennük az a kilátástalan elkeseredés, amit itthon olyan sokszor tapasztal az ember. Az volt az érzésem, hogy a legtöbben nem esnek kétségbe sorsukon, csak megvonják a vállukat, „hát, ez van, majd valahogy megoldjuk”. Ha nincs munkájuk, akkor egyszerűen kiülnek a düledező kunyhójuk elé, és mosolyogva integetnek a luxusbusszal érkező szomorú turistáknak, akiknek idén már csak egyiptomi nyaralásra volt pénzük.

Egyébként az egész népre valami játékos, jókedvű életfelfogás jellemző, nem semmi látvány, amikor az ízig-vérig katona nyakig géppisztolyban átszellemült arccal integet a buszban utazóknak.

Figyelem, fegyelem

Az emberek odafigyelnek egymásra, többször is szégyenben maradtam, amikor a szálloda személyzete a nevemen szólított, én pedig már rég elfelejtettem, hogy egyáltalán bemutatkoztunk egymásnak.

A kölcsönös figyelem az utakon is megjelenik, az természetes, hogy a jelzőlámpák és táblák csak tájékoztató jellegűek, de még egy hirtelen fékezést se láttam. Igaz, egyszer összeakadt a mikrobuszunk visszapillantója egy másik autóval, aki helyi szokás szerint negyedikként akart mellénk beállni a kétsávos útra. A bűnös elnézést kérően átintett, vezetőnk meg mosolyogva nyugtázta az esetet.

Egyiptomból azzal az érzéssel tértem haza, hogy államilag kéne támogatni minden magyar kiutaztatását, mert ezt mindenkinek látnia kell. Az ember egy ilyen utazás után újragondolja az életét, és tényleg megpróbál javítani a hozzáállásán. Persze lehet gazdagon egy egész életen át szomorkodni, csak nem biztos, hogy van értelme...